A beszéd útja

Interjú Hargitai Katalin logopédussal


Hargitai Katalin (Gyógypedagógus, logopédus, speciális pedagógia szakos tanár.) Több mint 30 éve foglalkozik a beszélt és írott anyanyelv elsajátításának törvényszerűségeivel, módszereivel, szenzitív életszakaszaival, valamint a tanítás-tanulás tipikus és atipikus folyamataival, és több mint 30 éve tanít gyerekeket beszélni, olvasni, írni, számolni. A gyermeknek joga van megtanulni mindezt. A felnőttek felelőssége, hogy élhet-e, tud-e élni ezzel a jogával.


– Hogyan születik meg a beszéd? Hogyan jön létre a kommunikáció?

A beszéd genetikailag kódolt úton zajlik. Megszületik a kisbaba, és már képes az anyanyelv elsajátításának bizonyos lépéseire. Képes a környezettel kapcsolatot teremteni és képes a beszédmozgás utánzására is. Ad hangot is: sír. A beszédnek két nagyon lényeges része már megvan a születés pillanatában. Ha a hallása rendben van, akkor hallja a környezet hangjait és az idegrendszerben teljesen más terület aktivizálódik akkor, ha emberi beszédet hall a baba, és teljesen más terület akkor, amikor például autóberregést.

A genetikailag kódolt út azt jelenti, hogy egy előre „meghatározott és így megismerhető folyamat” megy végbe az anyanyelv elsajátítása során. Bizonyos életkori szakaszokban kifejlődnek azok a tudások, amiknek normális idegi érés esetén ki kell fejlődniük – a nyelvtől teljesen függetlenül. Ezeknek a „tudásoknak” a körülbelüli időpontja és a sorrendje is meghatározott.

Úgy 6 hónapos kor körül elkezd gügyögni, gagyogni a csecsemő. Ezt az automatikusan beérő tudást, képességet észreveszi a gyermek környezete. A gyerek is észleli, hogy a környezet figyeli az ő beszédprodukcióját, a környezet örömét, elismerését jutalomként, örömként éli meg, és még lelkesebben gyakorol tovább. Az öröm mellett ott van az a kellemes érzés is, hogy a beszédhangok segítségével fenn tudja tartani a kapcsolatot, eléri, hogy ráfigyeljenek. Mindez egy pozitív körré alakul: a gyerek egyre többet „produkálja” magát, egyre többet gügyög, a környezet egyre boldogabb. Megpróbál kihallani jelentéseket a gyermek ciklizálásából, ami megint csak pozitív megerősítés. Lényeges különbség van a szerető, gondoskodó családban, ingergazdag környezetben növekvő csecsemők és a gyermekotthonban felnövő gyerekek beszédprodukciója között. Kutatási adatok bizonyítják, hogy egy 2 éves, családban felnövő gyerek aktív, aktivizálható szókincse minimum 100 szó körül van, a csecsemőotthonban felnövő gyermekeké pedig 4 szó. A gügyögés, gagyogás, mint automatikusan beérő tudás a csecsemőotthonban élő gyerekeknél is bekövetkezik, de nem alakul ki a pozitív kör, nincs a környezettel való szoros kapcsolat, az egy személyhez (anyához) való szoros kötődés, ezért ez a tudás nem képes megerősödni, megszilárdulni.

Az 1 éves kor körüli gyerek beszél. Rájön arra, hogy a beszéd egyfajta eszköz, és megpróbál a beszéd segítségével kapcsolatba lépni a környezettel. Tulajdonképpen provokálja a környezetét és elkezdi eszközként használni a beszédet.

Később, 1,5 év körül a gyereknél – az idegrendszer éréséből kifolyólag – úgynevezett ingeréhség, egyfajta tudásvágy jelenik meg. Rájön arra, hogy a dolgoknak nevük van és tudni akarja, hogy mi a neve az adott dolognak. Kompetenssé akar válni a saját kis környezetében. Ez az úgynevezett “Mi ez? Mi ez? –korszak, amikor a gyerek egész nap a dolgok nevére kérdez rá. Ha megfelelő időben, vagyis azonnal válaszol egy felnőtt, akkor ez aktív szótanulási periódussá válik. Ha nincs, aki válaszoljon vagy később válaszol, akkor az idegrendszerből fakadó ingeréhség, tudásvágy csökken. A gyerek leszokik arról, hogy kérdezzen, nem arra szokik rá, hogy jó tudni a dolgok nevét és nem fogja kompetensnek, illetékesnek, hozzáértőnek gondolni magát a saját környezetében. Egyfajta passzív belenyugvással vagy agresszív tiltakozással fogja a saját élethelyzeteit kezelni.


– Mik a hozzávalók, hogy ez az érési folyamat el tudjon indulni?

Az idegrendszerben minden összefügg mindennel. A mozgásnak, a pszichológiai, lelki érésnek, a beszédnek is megvan a maga útja és minden területen zajlik a fejlődés. Ezek a nagy érési bummok több területen azonos időszakban következnek be. Mint említettem, 1 éves kor körül a gyerek elkezdi eszközként használni az anyanyelvét. Ugyanebben az időszakban, vagyis 1 évesen elkezd önállóan járni. Ezek a „tudások” tehát egyrészt összeérnek, másrészt egymást erősítik. Amikor megszületik a baba, akkor nagyon sok plusz idegsejt van a központi idegrendszerében, nagyon sok szabad kapacitás van az agyban. A tanulás során rengeteg idegsejtnyúlvány kapcsolódik egymáshoz. Tartós tudás esetén köteggé, nyalábbá erősödnek ezek az idegsejtkapcsolatok. Hogy ezek az idegsejtek hogyan kapcsolódnak és a neurotranszmitterek hogyan fejlődnek, hogyan termelődnek ezek a kémiai anyagok az agyban, az a környezettől is függ. A genetikailag kódolt út azt is jelenti, hogy elindul magától az érés, a fejlődés, de ha nincs az a környezeti inger, ami megerősítse és begyakoroltassa ezeket az idegsejtkapcsolatokat, akkor csökevényesek lesznek, leszakadnak. Nem alakul ki stabil, biztos tudás vagy képesség. A természet nagyon sok „kísérletet” nyújtott nekünk, mint például a Maugli-típusú történetek, amikor állatok közt, vagy nagyon elhanyagoló, ingerszegény környezetben nőtt fel a gyermek. Ezekben az esetekben a szókincs, a beszédtanulás, a mozgás is elindult ugyan, de sokkal rosszabb irányt vett és sokkal csökevényesebbé vált. A képességkialakulásnak vannak szenzitív időszakai, amikor a gyermek különösen fogékony a külső ingerekre. Amikor túljut egy ilyen idegi érési fázison, a hatékonyság lényegesen csökken – a tanulás és az elsajátítás hatékonysága. A 6-7 éves kor után megtalált gyerekeket például nem igazán lehetett megtanítani beszélni. Nagyon lassan nőtt a szókincsük, az adott nyelvben alkalmazott nyelvtani szerkezeteket nem tudták automatikusan használni. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a 0–6 éves koruk között kimaradt környezeti ingereket nem lehetett pótolni 6–12 éves koruk között.

Tehát ezek az idegrendszerből adódó lehetőségek ott vannak, a környezetnek kell olyan feltételeket teremteni, hogy ezek beteljesüljenek. De ugyanez igaz a mozgásra is. Ha nem hagyjuk, hogy a gyerek mozogjon, nem segítjük, hanem eltűrjük, hogy üljön a tévé előtt, akkor ugyan előbb-utóbb ő is megtanul járni, futni, de sokkal ügyetlenebb lesz.

Ami szintén fontos, az a zene. A magyar nyelvben ott van a lüktetés, a ritmus, és az összes höcögtető, ringató játék, mondóka ezt a muzikalitást, ritmusosságot erősíti. És ha a gyerekkel nagyon sokat játszik ilyesmit az őt nevelő környezet, akkor a mozgás- és beszédfejlődését, a gondolkodását, az alkalmazkodóképességét, tulajdonképpen mindent fejleszt. Az általános iskola alsó tagozatában kötelezővé tenném a mindennapos ének-zene tanulást. Mindig is tudtuk – vagyis már több ezer éve biztosan tudja az emberiség, de Kodály Zoltán után meg különösen világossá vált –, hogy a zene a gondolkodást, a lelki stabilitást is fejleszti. A zeneiskolákban a gyerekek sokkal ügyesebbek és nem azért, mert oda szuper gyerekeket válogattak össze, hanem azért, mert minden nap megkapják azt az ingert, ami ezeket a területeket, a beszédet, a mozgást, a gondolkodást erősíti. Nekünk van egy csodamódszerünk, egy csodaeszközünk, ezt is ki kellene használni. Ha én állítanám össze az alsó tagozatban az órarendet, akkor az úgy nézne ki, hogy magyar, magyar, matek, ének-zene, testnevelés. Délután pedig rajzolnának, bütykölgetnének, és játszanának, futkároznának is az udvaron. Tehát a mindennapos testnevelés is fontos, de ugyanannyira fontos lenne a mindennapos ének is. A 3. osztályban, délutánra már betenném az első idegen nyelvet. Aztán az 5.-től kezdve sok minden más is következne. Ez lenne az, ami az idegrendszerrel korrelálna és az anyanyelv írásbeliségének elsajátítását, illetve a megfelelő szintű gondolkodást és a magatartásszabályozást is segítené és erősítené.


– Tehát 1,5 éves korban ingeréhség következik be?

Igen, ami az idegrendszerből adódik és ahhoz, hogy a gyerek pozitívan végig tudja csinálni, kell a biztonságot nyújtó, otthoni környezet, a felnőtt referenciaszemély, akit normális esetben anyukának szoktunk hívni. A gyerekeknek családban kellene felnőniük. Úgy kellene kisgyerekkorban lenni a családban, hogy tényleg az anyával van a gyerek. Az, hogy reggel 7.00-kor elvisszük a gyereket valahova, ami lehet bölcsőde vagy családi napközi, és 17.00-kor összeszedjük szegénykét, az szerintem már nem családi szocializáció, nem családban felnövés. Annyi idő alatt, ami a gyermek éber idejéből a szüleivel töltött időre marad, nem lehet sem az anyanyelvet jól elsajátítani, sem azt a biztonságos kötődést kialakítani, ami amúgy a személyiség fejlődéséhez, lelki megerősödéséhez, sőt az egész életviteléhez szükséges lenne. Ha a gyerek kikerül ebből a biztonságot nyújtó környezetből, mert például bölcsődébe jár 1 éves korától, akkor mindenképpen átél egy rövidebb-hosszabb ideig tartó szorongást. Mesterséges kényszert, leválást. Ez nem a gyerek szükséglete, ezt a gyereket nevelő felnőtt környezet gondolja szalonképes, jó megoldásnak. A gyereket ezzel mindenképpen „kifosztjuk”, aztán persze valahogy úrrá lesz ezen az idegrendszere, a lelke is, és persze ezek a gyerekek is felnőnek. De amikor 3., 4. osztályos korukban látjuk őket és kérdeznénk, hogy vajon miért nem tud ügyesen tanulni, vajon mi történt a szókincsével, miért nem tud rendesen szavakat tanulni, akkor gyakran érdemes visszapörgetni, hogy mi is történt egy, másfél éves kora körül vele. Ott nőtt-e fel a biztonságos családi otthonban az anyuka mellett vagy kirakták mesterségesen, az egyébként gondoskodó, de idegen környezetbe?


– Az óvodába kerülés 3 évesen már érzelmileg biztonságos a gyereknek?

Az óvodába lépés 3 éves kor körül jó, ha rövid ideig tart, és ha ott van az anyuka. Igazából a gyerekek lelkileg, beszédfejlődésben és mozgásban, önértékelésben és önszabályozásban 4 éves kor körül jutnak el oda, hogy meg tudják beszélni az azonos korú társukkal mondjuk a szabályt. Tudják követni, tudnak egymáshoz alkalmazkodni. Egészen addig ott kell a közvetlen környezetben lenni a biztonságot nyújtó személynek. Az lehet és jó is, ha 3 évesen elviszem a gyereket a játszóházba, óvodába és én a sarokba leülök, figyelem, hogy ő hogyan tologatja az autót. Nézem, hogy hogyan csúszdázik, meg hogyan kéri el a másiktól a kislapátot, de amint bajba kerül, azonnal ott vagyok és tudok neki segíteni. Vizsgálatok alkalmával szokták a pszichológusok figyelni, hogy a gyerek kitől kér segítséget. Az egy fajta lelki felvértezettség, ha a 3-4 éves gyerek még a felnőttől kér segítséget. Ott van benne a bizalom és a biztonság. Hogy ő, – mármint a szülő –, ért hozzá és ott van benne a tapasztalat és a tudás elismerése is, mert a gyerek nem gondolja, hogy majd maga megoldja, és hogy ő maga mindenhez ért. Ez mind kell ahhoz, hogy a reális önértékelés megszülessen. Ha nincs ez a biztonságot nyújtó, védő, segítő környezet, akkor a gyerek máshonnan próbálja megszerezni a biztonságot, állandóságot, kiszámíthatóságot. Ezek a gyerekek azok, akik kétségbeesetten szorongatják a mackójukat, a pelenkájukat, a kispárnát, vakarják az orruk tövét, szopják az ujjukat. Valami külső, megnyugtató segítséget keresnek, mert akit erre kellene nekik „használniuk”, az nem elérhető.

Mi itt vizsgálunk gyerekeket. Nem olyan régen egy 2 éves kisfiút vizsgáltunk, aki már 2 hónapja bölcsődébe járt. Az anyuka higgadtan és nyugodtan elmesélte, hogy reggel 7.00-kor reggelizik otthon a gyerek, aztán beviszik a bölcsődébe, ahol semmilyen ételt nem hajlandó elfogadni. Aztán 17.00-kor érte megy, hazamennek és a gyerek kieszi a hűtőt. Mi teljesen megdöbbentünk és kérdeztük az anyukától, hogy tudja-e, hogy a gyereke éhezik. Ő meg ezen hökkent meg. Próbáltuk megmagyarázni az anyukának, hogy a gyereke tiltakozik, védekezik, nem fogadja el azt az új, idegen, bölcsődei környezetet.

Ez az anyuka nem bántani akarja a gyerekét, csak egyszerűen lelkileg nem fogta fel, hogy a gyerek bajban van, jobban oda kellene rá figyelni és még ezt a testi szükségletet, az evést sem tudja kielégíteni. És a bölcsődei gondozó is teljes természetességgel leírta, hogy a gyermek egy piros pléddel letakart fotelbe reggel beül és szépen nézelődik. Három órán keresztül. Amikor kimennek az udvarra, akkor a legtávolabbi bokor mögé elbújik, és onnan nézelődik további 1-2 órát, amíg az udvaron vannak. Tehát ez a szegény gyerek egyedül van. Nem kap segítséget a felnőtt környezettől. Magára hagytuk és majd valószínűleg pár év múlva még súlyosabb problémákat diagnosztizálunk. A vizsgálati szituációban nem szólhatunk bele a szülő élet- és családvezetésébe, nem tanácsért jött, de ebben az esetben a gyermek érdekében mondtuk, hogy ha nem kenyérre és vízre kell az anyuka fizetése, akkor azonnal abba kell hagyni a bölcsődéztetést. Otthon kell lenni ezzel a gyermekkel és ölbe venni és lehet, hogy a következő 2 évben magával vinni mindenhová. Amikor le akar szállni az anyuka öléből, akkor letenni, amikor vissza akar mászni, azonnal visszavenni. Ezt a megnyugtató, biztonságos kötődést valahogy pótolni kell. Száz százalékban már nem lehet visszahozni, mert ez a gyerek már elveszítette a biztonságot, elveszítette a bizalmat, és ez a szegény gyerek már megélte, hogy egyedül van. Egy 2 éves gyereknek nagyon szörnyű, ha úgy éli az életét, hogy egyedül van. A magyar nyelv nagyon jól kifejezi ezeket a dolgokat. Ott van például a száműzetés szó, és a számba veszlek jelentése, vagyis, hogy kikerülsz közülünk, kikerülsz a számból, és hogy hozzánk tartozol. Ezek a gyerekek ilyen száműzöttként élik az életüket. Aztán később feltesszük azt a kérdést, hogy miért nem akar beszélgetni, miért nem mondja meg, ha baja van, miért nem fogad szót, miért csapódik deviáns bandához, miért keresi mindenkinek a kegyeit, miért, miért, miért… Nem fogunk tudni olyankor visszamutogatni és már nincs is sok értelme. A felnőtt környezet gyártja a problémát, nemcsak magának, hanem sajnos a jövő nemzedéknek is.


-Az, hogy gyakran betegek a gyerekek, a stressz-szinttel is összefügghet?

Mindenképpen. Illetve olyan vírusokkal, baktériumokkal is találkozik a kisgyermek, amivel nem kellene találkoznia. Nem igaz az sem, hogy azért jó a bölcsőde, mert ott megerősödik az immunrendszere. Ha bekerül, 2 hét múlva már lázas és beteg. Otthon maradunk vele, meggyógyul, aztán visszavisszük és 3 hét múlva már megint beteg. Egyfajta tiltakozás is ez, de a szervezet is legyengül, mert olyan betegségekkel találkozik, amikre adott esetben még nem érett a gyerek szervezete. Teljesen felesleges, mert nem lesz edzettebb, egészségesebb attól, hogy 2 éves korától 6 éves koráig szinte folyamatosan beteg. Ez a náthás állapot pedig egyfajta lelki tiltakozás is, terhelődik az idegrendszer, lehet ez pszichoszomatikus szindróma is, amit csak felnőtt korban szoktunk diagnosztizálni, de a gyerekeknél ugyanúgy előfordul. Kicsit okosabb a gyerek és kicsit nagyobb, a betegségtudat már ki is alakulhat, és ugye nem olyan nehéz egy ilyen helyzetben betegnek éreznie magát és megbetegedni. Amíg beteg, szerencsés esetben az anyuka vagy a nagymama, esetleg a bébiszitter vigyáz rá, az otthoni környezetben ápolják. Igen a betegségek mögött ez is állhat, ugyanakkor a szervezet sem működik egészségesen, túlterhelődik.


– Kicsit visszakanyarodva a beszédfejlődéshez: A beszédfejlődésnek vannak más érdekes szakaszai is?

Ha normálisan nő a gyerek szókincse, ha kezdi a környezetét megérteni, felfogni, akkor icike-picike lépésekkel elindul az absztrakt gondolkodás is. És ha olyan 6–8000 szavas szókincse lesz, – ami általában 4 éves korra összejöhet –, akkor bekövetkezik egy minőségi ugrás: a beszéd közben való gondolkodás. Egészen eddig az embernél van egy késleltetési fázis, amikor megvan a gondolat, megkeresem hozzá a szavakat és akkor kimondom. Ezért is válaszolnak egy picikét lassabban a kicsi gyerekek. Ha a felnőtt egy 3 éves gyerekre türelmetlenül rákiált, hogy „Nem érted? Miért nem válaszolsz? Most akkor kell vagy nem kell? A pirosat akarod vagy a zöldet?” – az baj, mert a kis plusz késleltetési időt a gyereknek nyújtani kell. Majd 4-5 éves kor körül bekövetkezik a minőségi ugrás: megvan a gondolat és elkezd beszélni a gyerek, és mondja, mondja, mondja – miközben természetesen tovább is gondolja. Ha nem következik be ez a minőségi ugrás, akkor sérült, csökevényes nyelvelsajátítás zajlik, illetve az absztrakt gondolkodás is sérül.


– Mi történik, ha nem megy? Mi a teendő, ha nem indul el a beszéd?

Egyrészt a megkésett beszédfejlődés azt jelenti, hogy a tipikus úthoz képest van késés. Rendszerint a 6 hónapos gyerek elkezd gügyögni, 1 éves kora körül kvázi mondat értékű szavakat, hiányos mondatokat kezd használni. Ha a 6 hónapos gyerek nem kezd el gügyögni, nincs hangadás, ez a legkésőbbi időpont, amikor el kell vinni neurológiai vizsgálatra és hallásvizsgálatra. Az újszülötteknél megvizsgálják a hallást, elméletileg úgy nem kerül haza egy baba sem, hogy ne tudjuk, van-e halláskiesés vagy nincs. Orvosi segédeszközökkel ezeket a kiesett hallásszinteket egészen jól lehet korrigálni.

Ha még mindig felvetődik, hogy a gyerek nem hall, akkor nagyon fontos hallásvizsgálatot és neurológiai vizsgálatot végezni. És érdemes egy logopédussal beszélni. Még nem kell logopédiai terápiát elindítani egy 0,5-1 éves gyereknél, de érdemes azokat a kölcsönösségen alapuló beszédmintákat nyújtani, amit a logopédiai terápiánál a logopédus próbál. Egyfajta figyelemfelhívásként, hogy a beszéd területe, a szájmozgás területe is érdekes. A gyerekek jó részénél – különösen akkor, ha a tévé által jelentett vizuális inger-leterheltség jelen van az életében – elképzelhető, hogy még nem csodálkozott rá az emberi beszédre, arra, hogy a száj valahogy mozog és onnan érdekes hangok jönnek. Fontos a szemkontaktus is, nélküle nincs igazán jó beszédelsajátítás. Érdemes szakemberrel beszélni, de egyrészt nem kell megijedni, másrészt nem kell azonnal elkezdeni a terápiát. Ha 1–1,5 éves a gyerek és egy árva hangot nem ad, akkor viszont mindenképpen kell a neurológiai vizsgálat és a hallásvizsgálat. Ez elsődleges. És legkésőbb 1,5–2 éves korban elkezdeni a beszédindítást. Az, amit némely gyerekorvos, védőnő, és a nagymamák egy része mond, hogy „hagyjuk, majd kinövi”, lehet élettapasztalaton nyugvó bölcsesség is. Persze, előbb-utóbb fog beszélni, végül is egy 30 éves ember majd csak csinál valamit magával. De nem mindegy, hogy mennyi deficit gyűlik össze, mennyi lehetőség megy veszendőbe. A beszédindítás a beszédkedv felkeltésével kezdődik. Ez egy varázslás. A gyermek figyelmét ráirányítjuk a beszédmozgásra és apró játéktárgyakkal, illetve képecskék segítségével mesterségesen láttatjuk, hogy a dolgoknak nevük van és a dolgok nevét jó tudni. Amit még fontos hangsúlyozni: „A gyerek beszélne, ha tudna.” Az „adom magamat, el akarom mondani a gondolatomat, akarom, hogy megértsetek” egyfajta lelki késztetés, és mindenkiben ott van. Mi, a terápiával ezt a belső késztetést is erősítjük.

Szerintem ez az autisztikus gyerekekben is ott van, csak nekik menet közben elveszett az eszközük. A környezet ingereit sokkal nehezebben veszik, illetve valami miatt a „magamra maradtam” életérzés erősödik meg. Ha picit is hajlama van a gyereknek erre, az autisztikus tünet ott van valahol a genetikai kódjában, akkor különösen fontos a beszélő környezet, a szemkontaktus keresése, a kölcsönösség nyújtása. Ezekre a külső ingerekre a gyerek előbb-utóbb válaszol, aztán rátanul. Az autizmus spektrum zavarral küzdő gyermekek többségét meg tudjuk tanítani beszélni. A mi felfogásunkban a gondolatközlés, az emberi beszéd az alapvető emberi jogok közé tartozik, és ezt nyújtanunk kell a gyerekeknek. A szakember nagyon fontos, a vizsgálatok nagyon fontosak, hogy derüljön ki időben, mi akadályozza, mi nehezíti a gyermek anyanyelv-elsajátítását. A szakember által irányított beszédfejlesztés időben jövő segítség lehet. Mi azt szoktuk a beszédindításnál kérni, hogy egy felnőtt, szerencsés esetben az anyuka napi 5 percet gyakoroljon a gyerekkel, az általunk megadott feladatokat végezzék el játékosan. A napi inger sokkal fontosabb, mint az inger ideje, tehát a napi 5 perc sokkal hasznosabb, mint a heti egyszer 1 óra. És nem szakember foglalkozik napi 5 percet a gyerekkel, hanem az anyuka, apuka, nagymama, tehát olyan személy, akihez kötődik a gyerek, aki mellett biztonságban érzi magát, és aki ezt a fejlesztést felvállalja.

Ha a megkésett beszédfejlődés oka a beszédközpontot ért elváltozás, akkor lassabb a fejlődés, de meg tudjuk tanítani a gyermeket, csak valószínűleg sokkal jobban elhúzódik a terápia.

Ha a felszínen van valami deficit, például nem figyel a gyerek a beszédre, vagy a környezet elhanyagoló volt, de nem az idegrendszerében, a fejlődésében van a hátrány, akkor sokkal jobb a prognózis. Akkor nem a sérült vagy másképp működő idegrendszert kell nekünk átállítani, hanem a jót kell visszahozni, megerősíteni, begyakoroltatni. Mindenképpen gyorsabban túljutunk ezen az esetleges megakadáson.

Ha a beszéd motoros része sérült – ezt valamikor motoros diszfáziának hívtuk, most expresszív beszédzavarnak –, akkor kicsit nehezebb a dolgunk, de akkor is meg tudjuk tanítani a gyereket. A passzív szókincse valószínűleg nagyobb, mint amit aktivizálni tud. Illetve amint elindul a beszéd, szinte biztos, hogy pöszeterápia következik, mert az artikulációs bázis elsajátítása, működtetése motorosan nehezített. Rendszerint a beszédindítás után, 4 éves kortól 6 éves korig a pöszeterápia, aztán 6 éves kortól elkezdődik a diszlexia prevenció, mert az írásbeliség elsajátítása is kicsit nehezített, aztán a gyerekek egy része ezen teljesen jól túljut. Ez elsősorban nem az intelligenciaszintet érintő probléma, hanem a beszédközpontot érintő deficit.

A másik fajta, a receptív beszédzavar, amikor a beszédértéssel van probléma, ami szintén a beszédközpont elváltozása. Itt viszont a szó jelentésének megtanulása nehezített. A gyerek motorosan, nagyon ügyesen utánam mond minden egyes szót, de sejtelme sincs, hogy mit is jelent.

A nagyothallás, süketség is oka lehet a megkésett beszédfejlődésnek, mert a hangok megerősítése nem működik. Szintén meg kell tanulni, hogy ezt hogyan tudja kompenzálni a gyerek, illetve milyen segédeszközökkel, hogyan tudja a halláskiesést pótolni Most jutott eszembe, hogy nagyon oda kellene figyelni a környezetnek a hurutos, náthás állapotokra. A gyerekeink szeptembertől szeptemberig náthásak, ez valamit jelez, és komolyabban kellene venni, de emellett még ott van egyfajta halláskiesés. Nagyon gyakran 20%-kal csökken a gyerek hallása, csak attól, hogy váladék gyűlik fel az orrüregben, arcüregben. Ráadásul fülproblémát is okozhatnak, ami még fájdalmas is. Fülproblémáknál mindenképpen torzulva hallja a hangokat. A váladék mennyiségétől függ, hogy éppen mennyire blokkolódik ott a hang. Ez olyan, mintha az ember a víz alatt próbálna meg hallani, ha nagyon mélyen vagyok, akkor semmit nem hallok, ha néha feljövök, akkor kicsit hallok. A gyerek valahogy így élheti az életét, és így nagyon nehéz megtanulni normálisan beszélni.


– Autizmusnál hogyan valósul meg a kommunikáció?

Az autizmusnál az egyik vezető tünet a kölcsönösség hiánya. A gyermek vágyik kommunikálni, de nincsenek eszközei a kölcsönösség működtetésére.


– Hogyan adhatunk mi eszközt?

A beszédkedv felkeltése lényeges. A logopédus ráhangolódik a gyerekre és megpróbálja vele elhitetni, hogy annak az adott valaminek érdekes a neve. Mondjuk a játékautóra érdemes azt mondani, hogy autó és ugyanezt a szót mondjuk a piros autóra is meg a zöldre is. És amit itt mindenképpen el kell érni, hogy a gyerek, ha csak néhány másodpercig is, de figyelje a terapeuta beszédmozgását. Ez a figyelés, az „egymásra hangolódás” nagyon fontos, enélkül nincs tanítás. Ez persze azt jelenti, hogy 90%-ban a logopédus hangolódik, de 10 %-ban azért a gyereknek is kell. Valamiféle együttműködésre kell rávenni még a legsúlyosabb autizmus spektrum zavarral élő gyerekeket is, különben nem fogom tudni megtanítani. Ez az első igazi lépés, de hogy ezen az első szinten mennyi ideig vagyunk, az sok mindentől függ. Amikor el tudjuk érni a beszédmozgásfigyelést, a beszédkedv felkeltését, ezt a „jó, hogy tudjuk a dolgoknak a nevét” hozzáállást, akkor mindenképpen bővül a gyermek szókincse is, ezek a szavak beépülnek a passzív szókincsébe.

Nagyon sokszor az autizmus spektrum zavarral küzdő gyermek passzív szókincsében ott is van az adott szó, csak nem jön ki. Akarná használni, de van egy gát. Amikor a külső ingereket kapja a logopédustól, illetve otthon napi rendszerességgel az anyától, egyszer csak aktivizálódnak a szavak. Egy ilyen tanulási fázisban egyszer csak a gyerek azt fogja mondani, hogy autó. Vagy esetleg egyszer az utcán teljesen spontán helyzetben fogja mondani, hogy autó. Vagy mond egy szép mondatot, hogy ne a piros autóval menjünk, hanem a busszal, és akkor mindenki meghatódik. Elkezdi eszközként használni a beszédet. Az intelligenciaszinttől és a passzív szókincs nagyságától függ, hogy milyen szinten aktivizálódik. Tulajdonképpen itt is a megkésett beszédfejlődésű gyerekek terápiáját működtetjük, csak az igénybevétel sokkal nagyobb. Mire végigviszünk egy ilyen foglalkozást, a gyerekről és a logopédusról is „szakad a víz”. Én (a logopédiában) sokkal egyszerűbbet nem tudok, ha tudnék, akkor azt működtetném, már harmincvalahány éve, de sajnos nem megy könnyebben, gyorsabban.


– A teamfejlesztéssel (szakemberek közötti, valamint a szülő és szakember közötti együttműködés) milyen hatást lehet elérni?

Az együtt dolgozás nagyon fontos és sokkal hatékonyabb, mint az elkülönülő fejlesztések. Tulajdonképpen bármelyik szakembert nézzük, mindenki azt akarja elérni, hogy a gyerek boldoguljon, hogy egy kölcsönösségen alapuló viszonyt működtetni tudjon, képes legyen alkalmazkodni, elfogadtatni magát, megérteni a jeleket, a nyelvi jeleket. A teammunka sokkal hatékonyabb, mintha egy személy próbálná felvállalni az egészet. Illetve ez is a gyerek életkorától függ. A beszéd intim szféra, a magyar nyelv ezt is olyan szépen fejezi ki: anyanyelv, vagyis attól tanulok beszélni, akihez a legjobban kötődöm, annak mondom el a gondolataimat, akiről tudom, hogy meg fogja érteni, elfogad engem. A beszédindítás, illetve a beszédkedv felkeltése mindenképpen a logopédus és az anyuka közös feladata, de adott esetben játéktárgyakkal, bizonyos részek átvételével egy másik terapeuta is teljesen jól tudja segíteni. Előbb utóbb minden összeér.


– A testséma kialakulása mennyire tartozik hozzá a beszédhez?

Megfelelő testséma nélkül nincs harmonikus fejlődés. A testséma is genetikailag kódolt úton fejlődik. A gyermek mozog, a mozgásfejlődés beindul: először felemeli a fejét, aztán átfordul, aztán kúszik-mászik, feláll, ezekből gyűlnek az információk, és a központi idegrendszerben tárolódnak. A gyermek tudást szerez a saját testéről és a térről. Alapesetben 7-8 éves korára kell az embernek teljesen tisztában lennie a saját testével, akkorra már olyasmit is ismer, hogy fülcimpa. De ahhoz a tudáshoz, hogy én milyen vagyok, és milyen körülöttem a tér, csak a saját testsémámon keresztül juthatok el. Ha gurítanak felém egy labdát, a testsémámtól függ, hogy utánanyúlok vagy hagyom elgurulni. Ha nem ismerem a saját testemet, például, hogy milyen hosszan tudom kinyújtani a kezemet, akkor ilyen helyzeteket nem tudok megoldani. Ha ismerem, akkor pillanatok alatt eldöntöm, hogy érdemes-e azt a mozdulatot megtenni. Nem mozgásfejlesztésről, mozgásterápiáról van szó, hanem egyszerű emberi mozgásról. Teret, lehetőséget kell adni a gyereknek, és mintát nyújtani. A játszóterek ezt segítik elő, a csúszda, a hinta, a mászóka és minden hasonló játék jó hatású. Viszont teljesen ellene hat a fotelben ülés és tévézés. A gyerek csak ül, nem csinál semmit, valószínűleg enyhén ejtett állal bámulja a képernyőt, talán közben kicsit kicsorog a nyál is a szájából. Sőt előfordulhat, hogy közben fél is, attól, amit lát a tévében: kezében szorongatja a plüssállatát, és az idegrendszere pedig leterhelődik. A testséma megfelelő kialakulása és fejlődése egyúttal a gondolkodási képesség fejlődését is eredményezi. Ha normálisan el tudom magam helyezni a térben, ez egyfajta absztrakt térlátást, téri tájékozódást is jelent. A gyerek az egyéb adottságaitól függően fog mozogni. Lehet szuper sportoló, vagy lehet teljesen ügyetlen is, de ezt mindegyikük tudja magáról. Tudja, hogy ő ügyetlen és tudja, hogy neki előbb kell odalépni, neki nagyobb labdát kell dobni, kisebb távolságról fogja csak elkapni, tisztában lesz saját magával. Ami még nagyon fontos, az autizmus spektrum zavarral küzdő gyerekeknél, hogy ha el tudják magukat helyezni a térben és sokat mozognak, jelentősen nyitottabbá válnak a környezetükre, a kölcsönösségre, illetve sokkal több tudásuk lesz magukról, amit adott esetben meg akarnak osztani a környezetükkel, illetve képesek lesznek erre.


– A szenzoros nehézségek hogyan befolyásolják a testséma kialakulását az autizmus spektrum zavarnál?

Nagyon sok tanulási lehetőséggel, testsémát fejlesztő ingerrel csökkenteni lehet a szenzoros nehézségek okozta hátrányt. A gyermek érzékenységét komolyan kell venni, és biztonságot nyújtó környezetben segíteni kell, hogy fejlődjön ezen a területen is. Hagyni kell, hogy a számára szükséges mennyiségű tapasztalatot begyűjtse. A figyelemzavar, diszpraxia stb. mind befolyásolja a testséma kialakulását. Ha nem tudja megszűrni a környezet ingereit és mindenre reagál, az a testséma tanulását is megnehezíti, így ezeknek a gyerekeknek sok tanulási lehetőséget kell nyújtani. Az eredmény, és a fejlődés üteme lesz más: a kutyafülebajanincs gyereknél ez nagyon szépen érik és szuper matematikus lesz. A mindenfélebajavan gyerek is megfelelő önértékeléssel, önismerettel fog rendelkezni és ő is fogja tudni magáról, hogy most meg kell álljak, mert itt már bizonytalan vagyok. A kísérletezés, begyakorlás, esés-kelés helyett a problémás gyereket nevelő felnőtt környezet próbálja megkímélni a gyereket a kudarcoktól, és „túlfélti” szegénykét. Csak üljön szépen, ne ugráljon, hallgasson zenét, vagy üljön le a tévé elé. Nem ütődik a gyerek semminek, nem sérül meg, a figyelme nem terelődik el, mert csak egy pontra, a képernyőre fókuszál, és ez így a spontán tanulási, megtapasztalási folyamatot lehetetlenné teszi.


– Veszélyt jelenthet a gyermek fejlődésére a tévézés, a kütyük bámulása?

Az, hogy a gyerek családban nő fel és ott van az anyuka mellett, azt jelenti, hogy az anyuka elérhető számára. A gyerek leül a tévé elé vagy bekapcsoljuk neki a számítógépet és nézi a monitoron a vibrálást, az nem az anyukával való együtt levés, hanem otthon tárolódás. A gyerek nem tudja felfogni a vizuális ingereket, abszolút nem olyan ütemben jönnek azok az információk, amilyennel ő tudna mit kezdeni.

Ez a gondolkodás, a kommunikáció, a szociális készségek ellen ható szörnyű, romboló mechanizmus. A gyerek nézi és legfeljebb passzív befogadóvá válik, nem indul el a gondolatközlés. Ráadásul semmiképpen sem alakul ki beszélgetés, kommunikáció, mert a kütyü nem fog neki válaszolni. Mindegy mit csinál, hogy mennyire ijedt vagy mennyire nevet, a kütyü nem fogja ezt metakommunikációs síkon megerősíteni és normális emberi reakcióval jutalmazni. Ez a fajta kölcsönösség az ilyen helyzetekben kizárt. Akkor is kizárt, ha a gyerek mellett ott van az anyuka és megpróbálja mondani a gyereknek, hogy mi történik. Az anyukával együtt nézni csak azért jobb valamivel, mert nincs egyedül a gyerek. A biztonságot átélheti.

Rövid ideig működhet ez a dolog, 10-15 percig egy kevésbé vibráló rajzfilmet, mesét meg lehet nézni, de közben mondani kell, hogy „Most mászott!” „Hűha, most megijedt!” „Milyen szép ez a királylány!” És akkor talán a gyerek a beszédre is figyel egy kicsit, és segítjük megérteni a képeket. Az időkorlátozás mindenképpen fontos: a 0 és 15 perc az elfogadható, de én a 0-át erősíteném. Semmi sem bizonyítja, hogy 6 éves koráig szüksége lenne a gyereknek bármi ilyen hatásra.

Ahhoz viszont, hogy ő magát elfogadja, megismerje, a mozgás kell, a környezettel való kapcsolat kell és a ”kipróbálom magam, kipróbálom a helyzetet és megtanulom magamat, és megtanulom ezeket a helyzeteket” tevékenység kell. Azt is meg kell tanulni, hogy milyen erős vagyok és milyen magas vagyok, meg milyen ügyes vagyok, vagy éppen milyen ügyetlen vagyok. Már fel merek mászni a mászókára vagy nem merek. Felmásztam és visítok, hogy segítsenek, mert nem merek lemászni, de mindez csak úgy jöhet létre, ha van mozgás a térben és mellette van a biztonságot nyújtó személy. Így működik igazán hatékonyan. Sajnos egyre több olyan óvodáról hallok, ahol minden óvodai csoportban van egy tévé. Szörnyű.


– Az angol dalocskák rajzfilmmel feldolgozva a tévében, milyen hatással lehetnek a gyermek beszédfejlődésére?

Angol anyanyelvű gyereknek tűrhető, de ebben az esetben is jobb lenne, ha az anyuka énekelné a gyereknek az angol dalocskákat. A magyar anyanyelvű gyereknek magyar dalokat kellene az anyukájától hallani. Megint visszautalnék, az énekre, a höcögtetőre, a ritmusosságra, mert az teljesen jó. A kütyüből egy idegen nyelvű mondóka – a gyerek számára ismeretlen artikulációs bázissal megjelenített szöveg, és a hozzákapcsolódó kép –, biztos, hogy romboló hatású. Ugyanaz a passzív befogadás lesz.

Előbb-utóbb megtanulja a gyerek a tévés dalocskát is, ahogy ha százszor elénekeljük neki a Csip-csip csókát, akkor azt is megtanulja. A tévés dalokhoz nem nagyon fog tudni valós jelentést társítani. Azok a vizuális ingerek, amiket lát, valószínűleg kapcsolódnak ezekhez a dalocskákhoz és ha egy picit is merevebb a gyerek gondolkodása, ha picit is ott van az autisztikus tünet, akkor ebbe az ingerhalmazba a gyerek szépen beleáll. Megerősödik és bevésődik a központi idegrendszerébe. Ha a gyerek meglát egy babát, akkor elindul az a dal, amit a képernyőn látott korábban. Vagy hall két ütemet abból az angol dalocskából és leverklizi az egész dalt, mindenféle jelentéstársítás és gondolatközlési vágy nélkül. Az angol dalocskáknál még egy plusz romboló hatás van: nem a magyar anyanyelvi artikulációs bázis, az idegen beszédritmus, lüktetés erősödik meg. És ez a fajta bevésődés, ez a letapadás, ez a perszeveráció az autisztikus tünetet mutató gyerekeknél erősebben jelentkezik. Náluk sokkal intenzívebben működik ez az idegi mechanizmus. És itt megint elmondanám: egyetlen kutatási adat sem bizonyítja, hogy a 2 évesen hallott és gyönyörűségesen végiggügyögött angol dalok pozitívan erősítenék az idegen nyelv elsajátítását. Itt megint nincs jelen az anyuka, és nincs a „kipróbálom, felmászok, én is megnézem” élmény, amivel a saját életében odavalónak és ügyesnek, okosnak élhetné meg magát a gyermek. Hanem ül a tévé előtt, bámul és hiányzik a kölcsönösség, a szocializáció.

Ha egy mondókát – mondjuk a Csip-csip csókát játszom a gyerekkel –, akkor a gyerek látja az én arcomat, látja, hogy a játék nekem is tetszik, én meg benne gyönyörködök, hogy ő milyen aranyos. Ez együvé tartozás, egymást erősítő mechanizmus, megint az a pozitív kör, amit a 6 hónapos pici babánál már mondtam.


– Tehát a tévézés helyett a családi szocializációt válasszuk?

Az életben maradáshoz szükséges tudás, a környezethez való alkalmazkodás megszerzése a kölcsönösségen, az együttműködésen alapul. Fontos a mintaadás és a mintavétel, illetve az utánzás. A felnőtt referenciaszemély mintaadó jelenléte azt is jelenti, hogy a segítségével fog tudni a gyerek eligazodni a világban. A csecsemő egy új szituációban először az anyukája arcát nézi. Ha ott nyugodtságot, harmóniát lát, a gyerek is nyugodt marad, biztonságban érzi magát. Ha anyukája arcán, viselkedésén félelmet, undort, tiltakozást érez, akkor menekülni próbál, tiltakozik, szorong. Persze vannak velünk született tudások is, amik valószínűleg sok százezer év alatt épültek be: például a pókot az emberek nagy része nem szereti, és visít, ha egy a közelébe kerül. Ellentétben a házityúkkal, olyankor sokkal kevesebben visítanak.

A kölcsönösség, a szocializáció azt is jelenti, hogy a kicsi gyerek is megtanulja a környezetét kezelni, ott élni, és a környezete is megtanulja őt kezelni, megérteni és vele együtt élni. Ez a „megismertük, megértjük egymást” akkor is működik, amikor a gyermek 16 éves, serdülőkorú lesz, és sokszor alig lehet vele mit kezdeni. És akkor is működik, amikor az anyuka lesz 80 éves, és azt kell eldönteni, hogy maradjon-e a családban, és ott gondozzák, vagy menjen valamilyen otthonba, ahol „jobb lesz neki”. Pont annyira lesz jó neki, mint az 1 éves gyereknek a bölcsődében vagy a gyerekotthonban.


– Hogyan lehetnek, egyáltalán lehetnek hasznosak a kütyük?

Ha 6 éves koráig kevés időt tölt a gyerek ezekkel a kütyükkel, akkor nagy valószínűséggel használati eszközöknek fogja tekinteni őket. Sok mindent meg lehet tudni a tévé, az internet, a számítógép segítségével, és erre fogja használni a gyerek. Nem arra, hogy önmegnyugtató ingerforrás legyen számára. Ha nem így tesz a szülő és leülteti a kisgyereket a tévé elé, akkor a gyermek egészen másként tekint majd ezekre az eszközökre: „nem tudok mit kezdeni magammal, ez meg az én biztonságot nyújtó dobozom, tehát leülök elé. És akkor a környezetet ugyan nem értem, de ha itt rángatom az egeret és nyomkodom a billentyűket, akkor a saját komfortzónámban vagyok, mert éveken keresztül ezt gyakoroltam, erre tanultam rá.” Ahogy az első részben már hangsúlyoztam: a gyerek leszokik arról, hogy kérdezzen, hogy kapcsolatban legyen a körülötte élőkkel. Bizonytalanná válik, nem fogja kompetensnek, illetékesnek, hozzáértőnek gondolni magát a saját környezetében, a saját életében.


Köszönjük a sok hasznos és érdekes gondolatot! Hargitai Katalinnal közösen március 23-án tartunk képzést a beszéd és kommunikáció fejlődéséről autizmusban érintett gyermekek esetén. Részletek és regisztráció: ide kattintva

2019. március 20.