Számtalanszor beigazolódott a számunkra, hogy a gyerkőceink nagyon keményen dolgoznak, nagyon ügyesek szeretnének lenni, meg akarnak felelni a körülöttük levők elvárásainak, csak a nehézségeik miatt ez sokszor nagyobb falat, mint amire képesek. Nagyon sokszor maximalista kis manókról van szó. Persze mint mindig, vannak kivételek is. De nagy százalékban amikor már ügyesebben tudnak kommunikálni, csinálni dolgokat a gyerkőcök, akkor kiderül róluk, hogy igenis nagyon nagy erővel igyekeznek teljesíteni, fejlődni, ügyesedni. Ahogy egyre jobban nyílnak és képesek befogadni a világot, úgy gyakran egyre nyilvánvalóbbá válik számukra, hogy vannak dolgok, amik nekik nagyobb nehézséget okoznak, mint társaiknak.

Itt van nekünk felnőtteknek hatalmas szerepünk. Ilyenkor több úton indulhat el az ember. Lehet sajnálni a gyerkőcöt és magunkat, hogy miért nehezebb nekünk, mint másoknak. Ilyenkor az önsajnálat üzemmódját tanítjuk meg a gyerkőcnek. Vagy lehet az is az üzenetünk, hogy igen! Képes vagy rá, menni fog ez! Minél többet gyakorolsz, annál ügyesebb leszel! Mindannyiunknak vannak nehézségei. Az, hogy mit kezdünk a nehézségekkel, az az, ami igazán számít.

Ha hiszünk magunkban és abban, hogy bármire képesek lehetünk, akkor nem lesznek lehetetlenek előttünk. Ha valami nem sikerül elsőre, akkor nem adjuk fel és addig próbálkozunk míg végül sikerül. Ha ezt adjuk át szavainkkal és tetteinkkel a gyerkőcnek, akkor egy életre szóló hasznos eszközt adunk neki. Bármivel is találkozik, hinni fog magában és meg fogja keresni a megoldást az adott dologra. Ami pedig járulékosan ki tud alakulni, az, hogy a gyermek önbizalma nem szenved kárt. Ha valami nem sikerül neki vagy nem úgy meg, mint társainak, akkor azt látja majd, hogy igen, ezt még fontos gyakorolnom vagy egy másik megoldást, utat kell találnom csak.

Ezt az üzenetet bármely gyermeknek, bármikor átadhatjuk. Múltkoriban játszottam egy kisfiúval, aki 5 éves, még nem beszél, keveset tud együtt játszani és finommotorikája is elég nehezített. Egy formabeillesztő kirakóba próbált betenni egy darabot, ami nagy nehézségnek bizonyult. Hamar fel akarta adni a dolgot. Nem hagytam annyiban. Mondtam neki, hogy ilyen hamar nem adjuk fel! Menni fog ez, hajrá, gyakoroljuk! Felbátorodott ő is és újra sikerült a lelkesedését felkelteni. Próbálkozott tovább és végül sikerült neki! Ez egy nagyon fontos tapasztalás volt fejlődése során. Ha én is elkeseredtem volna, hogy nem megy neki, akkor valószínűleg nem próbálkozik tovább és lehet a kirakót is feladja általánosságban. Így viszont tovább gyakorolt és azóta hatalmasat lépett előre a finommotorika és a játékokban való részvétel terén is.

Sokszor csak arra van szükségünk, hogy valaki higgyen bennünk és ennek hangot is adjon, hogy aztán tudjunk hinni saját magunkban. Legyünk bátorító, lelkesítő támogatói gyerkőceink fejlődésének és önbizalmának!