A gyermek spontaneitásához nem a feladatozáson keresztül vezet az út!

Számomra a feladatozás azt jelenti, hogy a felnőtt által kigondolt tevékenységet kell a gyermeknek elvégeznie. Ezt is lehet játékosan tenni, de továbbra is a gyermeknek szükséges megfelelni egy külső elvárásnak. Ilyenkor a gyermek reagálási képessége fejlődik (neki szükséges reagálni egy felé irányuló kérésre, elvárásra, kérdésre). Ez is egy fontos terület és abszolút van jelentősége a gyermek fejlesztése során.

A spontaneitás belülről fakad, ha egy külső elvárásra szükséges reagálni, akkor az már nem spontaneitás.

A spontaneitáshoz olyan helyzeteket fontos teremteni, amik arra inspirálják a gyermeket, hogy megnyilatkozzon, megossza gondolatait, ötleteit, lépjen annak érdekében, hogy a játék folytatódjon, a játék során kialakult helyzet megoldódjon…

Amikor a gyermek kihívása az autizmus, akkor gyakran előfordul, hogy a spontaneitás nem az erősségek közé tartozik. Persze van gyermek, akinek ez jól működik vagy elindult már.

Először is fontos, hogy olyan tevékenységeket végezzünk, amiket élvez a gyerkőc. Figyeljük meg, hogy mi az érdekes, motiváló a számára, mi az, amire felcsillan a szeme, amire odafigyel. Itt fontos, hogy mi is részese legyünk ennek a tevékenységnek és a legideálisabb, ha valami olyat tudunk csinálni, amiben az, amit és ahogy mi csináljuk tetszik a gyermeknek. (Az egy másik történet, hogy a tetszés megnyilvánulása nem mindig olyan szembetűnő. Ez már lehet az, hogy visszanéz a gyermek, megfigyeli hosszabban, amit csinálunk.)

Ha megvan ez a tevékenység és motivált, benne van, figyel, játszik (van, amikor először arra fontos figyelni, hogy a gyermek motivációját magasabbra tornázzuk fel, hogy stabilan benne legyen a játékban), akkor tudunk olyan helyzeteket teremteni, ami lehetőséget biztosít a gyermeknek arra, hogy spontán módon megnyilvánuljon. Ha ez nem következik be, akkor pedig tudunk segíteni, hogy eljusson oda. Én úgy szoktam gondolkozni, hogy felvetek pl. egy problémahelyzetet és várok. Ha nem reagál a gyermek, akkor kicsit konkrétabbá teszem. Ha arra sem, akkor még konkrétabbá. Ahogy megvan az a pont, ahol már sikerül neki a részvétel a játékban, a helyzet megoldása, akkor először azon a ponton tudunk gyakorolni, majd haladunk az egyre kevésbé konkrét felé. Pl. nagy autózásban vagyunk, vannak is utasaink, ők valami érdekeset csinálnak, tegyük fel hatalmas versenyben vannak. Élvezzük a játékot, mindketten ezerrel száguldunk előre az autónkkal, együtt játszunk, interaktív a játék. Egyszer csak megáll az én autóm és csak annyit mondok: „Ajjaj, kifogyott a benzin.” Ha erre nem reagál a gyermek, akkor konkrétabban tudom azt mondani, hogy: „Meg kellene tankolni”. Ha erre sem reagál, még konkrétabban: „Vajon van itt egy benzinkút?” Ha erre sem, akkor lehet még konkrétabban: „Gyere, keressünk egy benzinkutat és megtankolom az autót, hogy tudjak tovább versenyezni.” Ha szükséges még inkább lehet segíteni. Aztán majd szépen lépkedünk visszafelé. Sok gyerkőcnél beindult szépen így a spontaneitás. Egyszer egy svéd kisfiúval – akihez 3-4 havonta jártam ki Svédországba, hogy támogassam a körülötte lévő terápiás csapatot a vele való munkában – ezen a fejlesztési célon dolgoztunk. Akkoriban egyáltalán nem volt spontán. Segítettem ezt megérteni a csapatnak és megmutattam nekik, hogy csinálják. Legközelebb, amikor találkoztam a gyermekkel teljesen ledöbbentem a pozitív csodálkozástól. Csak úgy sziporkázott, egyik ötlet jött neki a másik után.

Fontos még azt is figyelembe venni, hogy tart-e itt a gyermek a fejlődésében. Van, amikor még olyan célokon szükséges munkálkodni, amik előkészítik ezt a fejlődési lépcsőfokot.

A hamarosan induló videótréning még több hasonló információt tartalmaz abban a gyermekre hangolódó terápiás szemléletben, amit képviselek.

Erről itt tudhatsz meg többet: http://kapcsoda.hu/szolgaltatasok/gyermekre-hangolva-videotrening/

2019. augusztus 12.